Gross Arnold búcsúztatása
Csodálatos dolog az emlékezés. Most, hogy itt állunk Gross Arnold koporsója előtt, most is látjuk, ahogy kissé meghajolt tartásából felpillant ránk és az arcán mindig ott lévő – néha keserű, néha vidám – mosolyával itt és most megkérdezi tőlünk, gyászolóktól: „min szomorkodtok?” Szomorúan válaszolunk neki: „de hát Arnold, elmentél, gyászolunk Téged.” Mire ő – biztosan tudom – így válaszolna, ugyancsak mosolyogva: „ne búslakodjatok. Ennek így kellett történnie, de ha valóban szerettek engem, úgy is megmaradok.” Nos Arnold, ez a bűvszó. Mert valóban: sokan, sok nagy művészt ismertünk, ismerünk. De igazán szeretni kevés embert, kevés művészt tudunk, s kevés az olyan művész, aki a szeretetről kíván művet létre hozni. De Te 1967-ben Frank Jánosnak ezt nyilatkoztad: „Egyáltalán nem vagyok biztos a dolgaimban. Csak kísérletezem. Komolyan. Azzal kísérletezem, hogy a szeretetet hirdessem…” Nem is véletlen, hogy a gyászjelentés is a Korintusiaknak írt első levélre hivatkozik, „A legkiválóbb adomány a szeretet” címűre. S nem csak ő hirdette a szeretetet, de személyisége és most már ejtődjön ki: művészete is szerethető volt, sőt szeretni kellett. A XX. század második fele kataklizmákkal teli magyar élete hasonló művészetet is teremtett. Maradva csak a képgrafikánál: a felfokozott drámaiság, a tragédiák balladisztikus feldolgozása, a hétköznapok monoton egyhangúsága olyan művészetet teremtett, mely értékei központjába a felfokozott drámaiságot helyezte, amely természetesen összetartozott a mindig magas színtű technikaalkalmazással. S akkor jött Gross Arnold, aki 1953-as diplomaszerzését követően fokozatosan kiemelkedett tájélményei megörökítése folyamából, egyre jobban koncentrálta technika alkalmazását a rézkarc felé, majd sokszor nosztalgiákkal is teli tájait - melyekben fel-felgyúltak erdélyi ifjúkori emlékei: a szülőváros Torda vagy Segesvár - betelepítette egyre több figurával, állattal, s a tájból sokszor város lett vagy persze kert. Figurái, a flóra és fauna közegében mindig valami álomszerű közegben meditáltak az élet szépségeiről. Gross Arnold nem a groteszk felé, nem a morbid felé vitte szemléletét, s nem is a humor került érdeklődése középpontjába, hanem valami teljesen egyéni ironikus szemléletmód megteremtésére volt képes, amely persze nem nélkülözte sosem a csipkelődést, a finom erotikát, a nosztalgiát, a látomásosságot. Lapjainak motívumokkal zsúfolt világa azonban nem mikrovilágba vitte a nézőt, hanem nagy, szinte a végtelenségig tágított terekbe. Különlegesen megújított térlátás is vezérelte, de mintegy elénk terítette ezt a tághorizontú világteljességet.
Gross Arnold, különösen mikorra megteremtette színezett rézkarc világát abszolút unikummá vált a kortárs magyar grafikában, melyet persze értékelt a külföld is, s születtek meg sikerei Krakkóban 1966-ban, majd Ljubljanában, Sao Pauloban, Luganoban, Új Delhiben. Mindent meg tudott csinálni a rézkarcban, amit lehet – fogalmaznak barátai. 26 évesen lett először Munkácsy díjas, 38 évesen másodszor. S jöttek a közönségsikerek is. Rómában 1965-ben figyeltek fel munkáira.
Gross Arnold jelenségében az is egészen kivételes és egyedi, majdhogynem példa nélküli, hogy amíg mindig becsülte őt a szakma, a művészek, mindig is ezzel együtt övezte őt a közönség szeretete is. Arra lett képes, amire kevesek: művészileg vitathatatlan értékű munkák kerültek ki keze alól, melyek ugyanakkor folyamatosan elnyerték a közönség tetszését is. Hogyan lehet ezt elérni? Erre is hadd idézzem őt magát. „Az a célom, hogy örömet okozzak. Az a célom, hogy boldog legyen, aki a képemet nézi. Elárulom, hogy a Művészek kertje rézkarcomnak a teljes belső címe: A művészek kertje a barátkozások országútján.” A művészek mindig szerették, s hosszú ideig a művészettörténészek is. Rózsa Gyula 1970-ben így ír: „Ez a művészet több mint szórakozás, jóval több gondfeledtető, andalítóművészetnél is.” Solymár István 1972-ben megjelent könyvében e sorokat rója: „Gross Arnold rézkarcai ötvözetei a mesteri megoldásnak és a naiv, gyermeki képzeletnek.” „Gross Arnold színes rézkarcai ajándékok és vigasztalások.” Kovalovszky Márta 1974-ben így fogalmaz. „Gross kompozíciói nem fejeződnek be a papíron, és nem is ott kezdődnek. A végeérhetetlen csipkerajzból a keret csak egy kis felületet metsz ki, de rajta túl ugyanilyen gazdagon folytatódik a szövevény.” Ugyanebben az évben Körner Éva így indítja írását: „Groteszk és költői, fantasztikus és reális, idő meg tér fölött lebegő és földhöz kötött „hétköznapok és csodák” zajlanak Gross Arnold rézkarcain.” Horváth György ugyanebben az évben kritikájában ekként fogalmaz:
„Paradicsomot álmodik meg és tesz mesterségének varázslatával láthatóvá Gross Arnold. S ebben a folyamatban az elgondolástól a megvalósításig, természetesen nyoma sincs a fegyelmezetlen áljátéknak. Gross rézkarcainak csapongó szabadsága a legszigorúbb művészi és mesterségbeli fegyelem eredménye.”
Ám kétségtelen, hogy tán mindannyiunk számára máig hatolóan talán az a megnyitó a legfontosabb, melynek fogalmazója így kezdte szavait:
„Megpróbálok néhány szót szólni, mielőtt Arnold új kiállítását átadnák a forgalomnak. Ő ugyanis 20 éve a barátom.”
Én mindig irigyeltem ezt a vidám mesebazárt, amelyik mintha teljes és szomorú tükörképe lenne valaminek, ami a szemem láttára lassan kialakult. Merthogy bennem sokkal kevesebb a békesség – de jó lenne, ha több volna. És kevesebb a bizakodás, mint Arnoldban. Ezért is élveztem egy-egy újabb, de ismerősnek tűnő munkáját, rosszkedveimet gyógyították rögtön.”
Nos, ez a mentalitás, ez a rosszkedv nem véletlen. Aki elmondta, már két év múlva meghalt, Arnold viszont még élt majdnem négy és fél évtizedet. A megnyitót – mint az közismert – Kondor Béla tartotta. S megnyitója után elindították a Dürer teremben a kisvasutat, sárga és piros kocsikkal, egy körben, melyen belül pedig ott állt Gross Arnold kocka építménye, melynek lapjain a művész Virág és játékvonat című művének más és más színű levonata volt látható…
De kétségtelen. Gross Arnold játékvonatai és ásvány gyűjteménye környezetében, a maga által teremtett univerzumában, művészetével magányossá lett. „Nem baj, ha valami szép” – állította, de indulatosan reagált arra, hogy a rút vált uralkodóvá. Művészeti eszményei és a kortárs művészet gyakorlata elvált egymástól, s ez benne is feszültségeket indukált. Ő továbbra is Rembrandt, Dürer, van Eyck művészetét tartotta etalonnak, nagyra becsülte néhai főiskolai mesterei közül Hincz Gyulát, Koffán Károlyt, Konecsni Györgyöt, Barcsay Jenőt és idősebb kortársai közül Szabó Vladimírt tartotta legtöbbre, miközben úgy érezte rossz irányban halad a művészet változása. Személyét, művészetét sokan szerették, nagyra tartották Mándy Ivántól Szentkuthy Miklósig, de ezzel együtt úgy érezte, hogy őt méltatlanul kiszorítják a művészeti életből, noha a munkái iránti érdeklődés töretlen volt. Szegedi kiállítását, az Iparművészeti Múzeumbeli kiállítását, a 80. születésnapja alkalmából a Természettudományi Múzeumban rendezett kiállítását tízezrek látták, ami teljesen egyedülálló a kortárs művészet világában. Nem sok barátja volt, a sok tisztelő mellett, de örült annak, hogy Gajzágó Sándorral sok közös kiállítást rendeztek, s mindig nagy volt az érdeklődés. Ez gyógyír volt, de időközben rosszízű kritikák is napvilágot láttak. Kossuth díját későinek tartotta (1995), pedig 66 éves életkora például azt mutatja, hogy jóval fiatalabbként részesült e magas kitűntetésben, mint több kollégája. S a Nemzet Művésze kitűntetés odaítélése a közelmúltban jó hír volt számára, de sajnos kicsit későn jött (igaz, korábban „nem tudott” jönni)...
Gross Arnold művész volt, nagy művész volt, de Gross Arnold egy jelenség volt, egy olyan egyedülálló jelenség, aki ebben a hektikus és frusztrált, vitatkozó és feszült világban és művészetben mindig ki tudott törni az alpári hétköznapok gondjaiból, hogy legalább a művészetet a nemes, emelkedett és tiszta eszmények világába emelje. Így aztán Arnold, ha furcsállod is szomorúságunkat és fájdalmunkat, ahogy itt állsz közöttünk és mosolyogva tekintesz körbe, s felteszed a kérdést, hogy miért is gyűlt köréd ez a sok ember, csak egy lehet a válaszunk. A kivételes ember – ami Te voltál Arnold - a maga egyedülálló voltával nagyon fog hiányozni nekünk, még ha vigaszunk is lehet rézkarcaid, munkáid, képeid, rajzaid csodákkal teli univerzuma, melyek - örök időkre hirdetik a szeretet erejét.
Fájdalommal búcsúzunk a magyar művésztársadalom, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Széchenyi István Művészeti Akadémia, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Téged szeretők, tisztelők nevében.
Farkasréti Temető, 2015. február 13.
Feledy Balázs
Gross Arnold 1929 - 2015
Kossuth- és Munkácsy-díjas grafikusművész, a Nemzet Művésze türelemmel viselt, rövid betegség után életének 86. évében 2015. január 22-én angyalokkal kísérve hazatért megváltó Urához. Szeretett halottunktól folyó év február 13-án, 14:30-kor vettünk végső búcsút a római katolikus gyászszertartás szerint a Farkasréti temető Makovecz termében (1124 Budapest XII. Németvölgyi út 99.)
A szertartáson búcsúbeszédet mondott még Schäffer Erzsébet.
Gross Arnold temetéséről Szűcs József felvétele: